Klió 2000/3.

9. évfolyam

A császárkori Róma közigazgatása

A római közigazgatás öt évszázadának történetét feldolgozni kívánó szerző, aki a nyolcvanas években már jelentkezett két jelentősebb könyvvel a tudományos közvélemény előtt,1 igencsak nagy fába vágta a fejszéjét legújabb munkájával. Az adott terjedelemben átfogó képet nyújtani a római világbirodalom „mindennapi működéséről” csaknem lehetetlen vállalkozás, amely természetesen a rendelkezésre álló forrásanyag biztos kezelésén túl kiérlelt módszertant is követel. A lehetséges megközelítési módok sokszínűsége, a vizsgált történeti korszak hosszúsága, a birodalom etnikai, kulturális és szociális heterogenitása – e tényezők természetesen kihatnak az „államapparátus” lehetséges működésére – rendkívül nehézzé teszik átfogó kép kialakítását, a cím által sugallt (időbeli és térbeli) teljesség elérését.

A modern kor jogászának, de a mindennapi politikai híreket követő, jól tájékozott olvasónak is rögtön feltűnik, hogy Ausbüttel igen tág „közigazgatás”-fogalomból indul ki: „Közigazgatáson a továbbiakban a római állam és a hozzátartozó különböző városok tevékenységét értjük. [...] Állami tevékenységnek elsősorban azokat a folyamatokat tekintjük, melyek adott politikai határozatokon alapulnak és meghatározott életterületeket rendeznek és alakítanak.” (3. o.) Ezen tevékenységek közé – kénytelen-kelletlen – az igazságszolgáltatást is odasorolja a szerző, bár maga is kiemeli, hogy a modern közigazgatás fogalomba ez nem férne bele. A magán- és büntetőjogi bíráskodásnak a közigazgatási tevékenységek közé sorolása természetesen szúrhatja a modern jogász szemét, de bizonyos értelemben védhető, tekintve, hogy a hatalommegosztás újkori eredetű elvét magától értetődően nehéz lehet az ókori államok felépítésének és működésének vizsgálata során alkalmazni. Ugyanakkor azonban – ha szerző ily tágan húzza meg a „közigazgatás” fogalmának határait – érthetetlen, hogy miért ignorálja szinte teljesen az állam katonai tevékenységét, az ezzel kapcsolatos életterület rendezését. Hiszen maga a szerző is utal a jól ismert tényre, hogy a polgári és katonai igazgatás szétválasztása csak a Kr. u. III. században ment – nem teljes konzekvenciával – végbe. Indokolatlan tehát, hogy az állam katonai feladatainak megoldása és annak szervezete nem kap helyet az egyes tevékenységköröket külön-külön tárgyaló szisztematikus fejezetek között. Ugyanis – annak ellenére, hogy a szerző ezt külön nem tudatosítja – a könyv három nagyobb részre osztható, melyek közül a legterjedelmesebb középső rész a különböző állami feladatköröket veszi sorra, és az ezek megoldásához szükséges – időben és területileg változó – állami szerveket írja le a rendelkezésre álló források segítségével: a belbiztonság, az igazságszolgáltatás, a pénzügyi igazgatás, a közutak, a posta, a vízvezetékek építése és fenntartása, a középületekkel kapcsolatos állami teendők valamint a városi lakosság élelemmel való ellátása kerülnek ezen centrális részben – hosszabb-rövidebb – fejezetekben nagyító alá (47–158. o.). A fentebb számba vett tevékenységi körök rendszeres tárgyalása előtt a birodalom közigazgatásának felépítéséről kapunk áttekintést (7–46. o.), míg a harmadik egység kísérlet a császárkori igazgatási tevékenység intenzitásának és hatékonyságának felmérésére (159–190. o.). A könyvet az alapvonásokat újólag elősoroló összefoglaló fejezet zárja (191–198. o.).

Ausbüttel, átvéve Bleicken periadizációs elveit, egységként kezeli a császárságot mint történelmi korszakot, és nem tesz különbséget kalandozásai során principátus és dominátus között. Az öt évszázadon belüli eligazodást vagy az évszázadok megjelölésével, vagy a korai és kései császárság megkülönböztetés alkalmazásával igyekszik megkönnyíteni. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy a tekintetbe jöhető és figyelembe vett források mégiscsak két viszonylag jól elkülöníthető korszakra osztják a császárság öt saeculumát, hiszen míg az első három évszázadra elsősorban a feliratos emlékek voltak kiaknázhatók és értékelhetők a tisztviselők személyével és hivatali pályafutásukkal, vagyis az igazgatás felépítésével – de kevéssé az igazgatási folyamatokkal – kapcsolatosan, addig Kr. u. 312-től a kéziratos törvény(helyesebben: rendelet-)gyűjtemények képezhetik az igazgatástörténet legfontosabb forrását. Ezek már segíthetnek az igazgatás működési zavarainak felvázolásában, de a császári leiratok (rescriptumok – melyek a „törvényanyag” túlnyomó részét kiteszik) területi és időbeli szétszórtsága meglehetősen nehézzé teszi általános kép kialakítását. A szerző mégis erre vállalkozik, s közben meglehetősen mostohán bánik azon olvasókkal, akik különböző megállapításainak alaposabban utána akarnak járni. A forráshelyzet kettőssége jól kimutatható a szerző forráskezelésén is. Míg az epigráfiai források szövegközi megjelölését még elfogadhatónak tekinthetjük, bár itt is jelentős hiányokat lehet megfigyelni, a hivatkozott jogszabályok, rendeletek és jogtudósi munkák pontos megjelölése viszont szinte teljesen hiányzik. Így éppen a jogtörténész nem tudja Ausbüttel állításait ellenőrizni, vagy könyvét további kutatások alapjául venni.

Hasonlóképpen elégtelennek kell tekintenünk a másodlagos irodalom alkalmazását, a lábjegyzetelést. Közel kétszáz oldalon 69 lábjegyzet – ilyen jellegű munkánál – igencsak kevésnek tűnik, és az érdeklődő olvasó cserbenhagyásának tekinthető. Igaz, a könyv végén többé-kevésbé bőséges, az egyes fejezetekhez kapcsolódó és tartalmas bibliográfia jelenik meg, de ember legyen a talpán a mégoly járatos szakértő olvasó is, aki az egyes állítások mögött álló háttéranyagról kíván többet megtudni. A recenzensben kezdetben az a benyomás alakult ki, hogy Ausbüttel csak az általa communis opinionak tartott elvekkel ellentétes véleményét tartja szükségesnek lábjegyzetekbe foglalt érvekkel alátámasztani, azzal a céllal, hogy a megkövesedett dogmákkal szembefutó, általa is elfogadott új kutatási eredményekre felhívja a figyelmet. Ha ez volt a törekvése, akkor ebben sem következetes. Mindenesetre megállapítható, hogy a néhány esetben a kinyilatkoztatás jellegű megállapítások részletei iránt érdeklődő olvasó tanácstalanul görnyedhet Ausbüttel könyve fölé. Ez a tény természetesen felvetheti a kérdést, kinek íródott ez az összefoglalás? Hiszen a műkedvelő történésznek vagy érdeklődőnek, adatbősége, deskriptív, sőt sok esetben enumeratív előadása meglehetősen száraznak tűnhet és nagy türelmet igényel tőle, míg a szakembereket, akik nem ismerik – és nem ismerhetik – az itt elvárt mélységben az összes, a római államszervezettel és igazgatással kapcsolatos (sokszor egészen friss) tudományos művet, állításai verifikálásában és a továbblépésben, esetleg a kritikában akadályozza meg a szerző. A könyv tehát vitathatatlan érdemei ellenére, bizonyos szempontból sok, bizonyos szempontból viszont kevés, s így célközönségét – akkor is ha (az internetes honlapok tanúsága szerint) a különböző egyetemek ókortörténész professzorai elég gyakran adják meg különböző kurzusaik segédirodalmaként – nagyon nehéz behatárolni.

A közigazgatás felépítése címet viselő első fejezet közismert tanokra és tényekre hivatkozva sorolja elő a császár és a birodalom vezető tisztségviselőinek igazgatási feladatait, külön szólva a szenátus ilyetén szerepéről. A tankönyvekből jól ismert központi tisztségviselők, a császári udvari hivatali apparátus és a pénzügyi igazgatás szervei, tisztviselői sorjáznak előttünk jól követhető előadásban. Külön hangsúlyt kap a császári testőrség vezetője (praefectus praetorio) tisztségének átértékelődése, valamint a császári tanács (consistorium) összetétele és szerepe, segédhivatalaival együtt. Ezután a területi igazgatási szervek, Róma és Itália valamint Konstantinápoly, illetve a provinciák igazgatásának legfontosabb jellegzetességei és tisztviselői következnek. Ausbüttel igazgatási szempontból indokolatlannak tartja a császári és szenátusi provinciák közötti különbségtételt már a korai császárkorban is, hangsúlyozva a későbbi uniformizálást. Megfelelő teret kap a késő császárkor praefekturákra, illetve diocoesisekre épülő közigazgatása, hivatalnokrendszere is. Kiemelhető a jogtörténésznek kedves tény, hogy ezen vertikális tárgyalásnál a szerző különös előszeretettel helyezi előtérbe az egyes tisztviselők alsó- és felsőfokú bíráskodásban betöltött szerepét. Végül a városi igazgatás szerveinek (választott, „honoratior” tisztviselők, városi tanácsok, népgyűlések) többé-kevésbé uniformizált, értékes áttekintése következik, esetenként utalva az egyes területi és időbeli eltérésekre.

A könyv második részét képező szisztematikus, az egyes igazgatási területeket tárgyaló fejezetek elsősorban adatgazdagságuk miatt és kevésbé a bemutatás során követett módszer tisztasága okán tekinthetők értékesnek. Az itt sorakozó hosszabb-rövidebb fejezetek a fentebb felsorolt témakörökben sok információt közölnek tisztségek elnevezéséről és azok változásáról, a különböző tisztségviselők nem mindig teljesen elválasztható (természetesen mindig az adott életterülethez kapcsolódó) hatásköréről, a hivatalnoki hierarchiáról. Rendkívül sok és töményen adagolt információt kapunk a különböző szabályozási területekre vonatkozó császári törekvésekről és kezdeményezésekről, de ezeket alig-alig elemzi, és az adott igazgatási „szakterület” tényleges működéséről szintén nagyon keveset tudunk meg. Még a rövid fejezetek is fárasztó olvasmányt képeznek, hiszen nehéz nyomon követni a sok változást. Ausbüttel egyik törekvése ugyanis éppen az, hogy kimutassa, mennyire nem tekinthetők állandónak a szervezeti keretek. Emellé társulnak a különböző területi sajátosságok, melyek csak bonyolítják az összképet, és néhol azt az érzést keltik, mintha a szöveg kevésbé rendezett (az adott témához ugyan szorosan kapcsolódó) kivonatokból, jegyzetlapokból állna össze. Ezen hiányosság alól nem menti fel a szerzőt az sem, hogy mint írja, „a különböző adminisztratív változások sohasem alapultak egy adott állampolitikai terven, a császárok sokkal inkább az idők folyamán adódó követelményekhez és problémákhoz igazodtak” (194. o.).

A belbiztonsággal kapcsolatos fejezet csak a rablóbandákkal szembeni küzdelemre koncentrál, pedig egyéb veszélyek is leselkedtek a birodalom lakóira és zavarták meg békés napjaikat. A problémát Nyugaton a városok csak kevésbé szervezett önvédelmi intézkedések formájában tudták megoldani, a keleti városok többsége ezzel szemben állandósított rendészeti szervekkel rendelkezett. Komolyabb veszély esetén a városok rá voltak utalva a császár vagy a provinciai helytartó katonai segítségére, de ezek a megoldási lehetőségek nem voltak intézményesítve, és eredményességük is igencsak kétséges volt. A bíráskodással kapcsolatos tartalmas fejezet három alfejezete a városi bíráskodás, valamint a császári és szenátusi bíróságok szervezetének és eljárásának legfontosabb jellemzőit foglalja össze anélkül, hogy élesen elkülönülnének a polgári és büntető igazságszolgáltatás sajátosságai. A téma iránt érdeklődőt egyetlen lábjegyzet és 23 mű irodalomjegyzékbeli felsorolása segíti (?) tovább. A rendszeres fejezetek közül talán a legjobban sikerült a pénzügyi igazgatást tárgyaló rész, amely annak tudható talán be, hogy a szerző itt támaszkodhatott a legszélesebb tudományos irodalmi bázisra. A városok pénzügyi igazgatásának ismertetése során a legfontosabb bevételi források (adók, ingatlanok bérleti díja, a vagyonos polgárok alapítványai) bemutatása után a városok időről időre jelentkező financiális válsághelyzeteinek a megoldása kap nagyobb teret Ausbüttel fejtegetéseiben. A financiális vészhelyzet megoldására a császár a Kr. u. II. századtól kezdve, egyre gyakrabban nevezte ki saját választottjait a városok gazdasági vezetésére (curatores rei publicae). Ezen tisztség viselői aztán több helyen a városok vezető magisztrátusává nőtték ki magukat, s így például Itáliában és Egyiptomban a III. század végétől a „császár embere” jelentős szerepet kapott az autonóm közösségek irányításában is.

Az állami pénzügyek részletes és jól áttekinthető ismertetése a kötet egyik elvitathatatlan érdeme. Az állam pénzszükségletével kapcsolatos, meglehetősen légből kapottnak tűnő becslések után az adónemek (összesen 12) felsorolása, majd az adóalanyok számbavételének rendje, illetve az adószedés módszereinek ismertetése következik. A szerző több oldalon keresztül bizonyítja, hogy a lakosság adóterhének felmérése lehetetlen a rendelkezésre álló források alapján. A vámrendszer rövid ismertetése a szemléletesen kiválasztott példáknak köszönhetően, szintén kielégítőnek tekinthető. Az állami és közösségi utak építésével és karbantartásával kapcsolatban szintén jó összefoglalást kap az olvasó. Megtudhatjuk mibe került egy mérföld út építése és karbantartása, és azt is, hogy az állami utak költségei is a városi közösségeket terhelték. A városok részvételének szabályozása, a terhek arányosítása és a munkálatok szervezése volt ezen körben az állami tisztviselők (curatores viarum) feladata. A városokban az utakkal határos telkek tulajdonosainak kellett a karbantartási munkálatokat elvégezniük és ha ezt nem tették, a város vállalkozóknak adta ki a feladatot, de a költségeket a mulasztó polgárnak kellett állnia.

Rendkívül részletes és érdekes a birodalom postarendszerének (vehiculatio, cursus publicus), vagyis a hírek és áruk transzportját biztosító állami szervezetnek a leírása. Megismerhetjük a feladattal megbízott személyzetet, a felügyelettel megbízott tisztviselőket (praefecti vehiculorum, praepositi cursus publici), részletekbe menően az árufuvarozás lehetőségeit, a postaszolgálattal való visszaélések büntetését és az azzal kapcsolatos jogviták elintézésének módját. Adatokban igen gazdag és tanulságos a vízvezetékek és középületek építésével és fenntartásával kapcsolatos igazgatási feladatok bemutatása. Az állami pénzügyek kezelése mellett ezeken a területeken tapasztalhatjuk a központi hatalom legintenzívebb odafigyelését. A jogtörténész is itt találkozhat őt érintő érdekességekkel. Hasonlóan nagy hangsúlyt fektettek a császárok a városi lakosság – elsősorban a Rómában élő plebs frumentaria – gabonával való ellátására. Ezt a központi feladatot már-már bürokratikusnak tekinthető szervezet látta el, míg a többi város lakosságának ellátását a városok vezetőinek volt kötelessége megszervezni. Számos történeti példa világít rá, hogy adott időszakokban milyen nehézségekkel kellett megküzdenie az ezzel megbízott hivatalnoki karnak, illetve városi vezetőknek.

A mikrojogtörténet, az egyes jogintézmények, jogi megoldások iránt érdeklődő olvasó is talál érdekességet az utolsó szisztematikus fejezetben, melyben a szegény családok gyermekeinek biztosított eltartási és nevelési pénzek előteremtéséről, az alimenta-rendszerről van szó. A jogi megoldás rafináltsága – amelyre Ausbüttel nem igazán érez rá – további kutatásokra sarkallhatja az embert. Persze itt is akadály az adatolás hiányossága. Csakúgy izgalmasak lehetnek a jogtörténészek számára azok az utalások, melyekből az derül ki, hogy az állam vagy a városok képviselői egyes igazgatási, szervezési feladataikat magánszemélyekkel, vagy azok magánjogi társaságaival kötött szerződések segítségével oldották meg. Az adóbehajtó publicanus-társaságok (82. o.) a legismertebbek ezek közül. De a magánvállalkozók szerződéses szerepvállalásával találkozhatunk ezen túl a vámok beszedésénél (92. o.), az útépítéseknél és az utak karbantartási és tisztítási munkálatainál (101–102. o.), a postaszolgálat biztosításánál (110. o.), a középületek építése és karbantartása során (126–127. o.), valamint az állam által biztosított ingyen-gabona tengeri szállításánál (138. o.). Az állam által kötött szerződésekről viszonylag keveset tudnak a terület specialistái is, ezért dicsérendő Ausbüttel ezirányú alapossága.

Az utolsó, nagyobb részt a szerző azzal vezeti fel, hogy az állami adminisztráció felépítésével foglalkozó munkák mindeddig elhanyagolták az igazgatási tevékenység hatékonyságával kapcsolatos vizsgálatokat. Pedig a történeti értékeléshez ezen szempont vizsgálata sem nélkülözhető. Azt kell mondanunk, hogy a könyv ezen kérdéskörnek szentelt 30 oldala nem viszi közelebb az olvasót a valószínű valósághoz. Egészen egyszerűen kevés az értékelhető adat, és azok a becslések, melyekre Ausbüttel vállalkozik, nem tekinthetők kielégítőnek. Ebben részben táblázatokat tanulmányozhatunk becsült hivatalnoklétszámokról (a birodalmi igazgatási apparátus becsült nagysága az V–VI. században 21 600 fő) és az utazások, valamint a postai küldemények (hírek, akták) sebességéről, olvashatunk a büntetőbíráskodás rendszerének elégtelenségéről, a hivatalnoki kar előképzettségéről, illetve annak hiányosságairól, különböző hivatalnoki pályafutás-mintákról, korrupcióról, hivatali visszaélésekről és azok büntetéséről valamint hivatalvásárlásokról. A birodalmi igazgatás hatékonyságáról a szerző által alkotott összkép korántsem bíztató. Teljesen zavaros azonban a városi igazgatás effektivitásáról alkotott kép, hiszen a fejtegetésekből igazán az sem nem derül ki, hogy jó volt-e városi tisztviselőnek vagy tanácstagnak lenni, avagy sem.

Szerencsére, a záró összefoglaló részben ismét tisztább, visszatekintő és előremutató képet kapunk a császárkori közigazgatási rendszer legfontosabb alapvonásairól, de még ezek után is bizonyos hiányérzettel teszi le az olvasó a könyvet. Sok értékes mozaikkővel lett gazdagabb, de az összkép valahogy nem áll igazán össze. A könyv vitathatatlan értékei ellenére, tovább kell várnunk türelemmel és bizakodva egy átgondoltabb, sikerültebb összefoglalásra.

 

Frank M. Ausbüttel: Die Verwaltung des römischen Kaiserreiches. Von der Herrschaft des Augustus bis zum Niedergang des Weströmischen Reiches (A Római Birodalom közigazgatása a császárkorban: Augustus uralmától a Nyugat-Római Birodalom bukásáig). Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1998. 222 o.

Szabó Béla

 

1. Frank M. Ausbüttel: Untersuchungen zu den Vereinen im Westen des römischen Reiches (Frankfurter Althistorische Studien 11) Lassleben, 1982. és Uő: Die Verwaltung der Städte und Provinzen im spätantiken Italien. Frankfurt am Main, 1988.

 

HonlaP

Tartalomjegyzék 2000/3.